Fabó Kinga

Androginosz

A méhek mind kemény, feltöretlen szüzek.
Szüzek, de nem úgy, mint mi, halandók.
Egójuk nincs. Kétnemûek. Ahogy a hold.

A pillangók. Fallosz-lelkek.
Nôi testet öltött lélek-falloszok.
Hold leánya, lányai

vonzottak, de csak amíg
meg nem ismertem ôket.
Mint szeretôket.

Meguntam az egómat.
Meg az övéket.
Unom a szolgálatukat.

Éket ver közénk. Se
be, se ki nem enged. Hiába
próbálkozom. A magamét

még csak áttöröm valahogy.
De az övét? Azt hogy?
Önzô, ösztönzô; de mire?

Eredendôen ilyen?
Önállótlan, függô.
Hogy pont tôlem: elcsüggesztô.

Nem is sejti, hogy én függök tôle.
Én vagyok erôsebb: a kiszolgáltatott.
Nôben kemény, erôszakos.

Férfiban finom, törékeny, gyengéd.
Mit szeretnék? Hogy egyszerre
teperjen le, simogasson,

hatoljon belém erôszakosan, vadul.
Hadd legyek újra üres, semleges.
Személytelen, elementáris nô.