Fabó Kinga

A halni kezdett

Fordúl, lassan, színén, a szó.
Lassan fojtó hosszú lasszó
rándul, görcse, színén, szakad:

lényegtelen, ez utolsó,
egyetlen, a színén marad.
Színről a szó színre látszik:

láthatni már, már nem látni.
Néz, és jön vissza a látás.
Ahogy ráforr a pillantás,

megmarad a szemben, mint seb,
fakad a forrás, forradás.
Nyílik látó, belső szeme.

Testén felől lebeg
megnyílani távol,
látja szállónak föl

nyíló-egy sugáron,
oly gyöngéd íven át
karolni magához.

Színére gyűl, mit mondana,
ívén feszűlő mondata.
Néz, és nem jön ki a látás.

Mint torkába fúlt kiáltás,
pillantása mélyre szalad,
látó szemein megakad.

Mozgása mondását fojtja
mozdulatba, köti, gúzsba.
Mit mondana, színén feszűl,

mozdúlat-ívére vegyűl.
Nagy az ő nézése neki,
testbôl, nyelvből kivezeti.

A tükör által homályló
szó, színrôl színre világol,
fölötte lebben a távol,

szövétnek, fény-szőtte fátyol,
vezetni szót, a szavához.
Gyűl színére, mit mondana,

ívének által szőtt szava.
Színen a szó, maga, jelen.
Mi takarja, nincs szó másik,

ő világlik, s mint jeltelen
adatik át, megnyitatlan
égő, lakhatatlan katlan.

Mozdúlat-ívére vetűl
mit mondana, színén feszűl.
Moccanna szó, fogja lasszó.

Mozdúlatában izz, fojtva
gyűl fényre, a hajlatokba'
gyúlani föl, szem sugárán,

hol színre színről a látás:
tekintetek láncán vált át.
Sok szóban ott, csillog az egy.

De csak egy van, csillanni meg.
Sok szem közt forog a látás,
amíg egy látó pillantás

törésén meg-
                   csillan egy.
Ô, ki csak bizományosa

látásának, hordja, s amint
jô ideje, ôrizetten
adja tovább, amint kapja,

mit mondana, színén meggyűl,
át, mozdúlat-ívén, vetűl.
Sok fojtott szó, arcizmain,

mosoly szorul. Ott fájnak mind.
És a látó szemben
ott van már a távol,

általa világol
mit mondana, egy szín alatt
mind, mosoly-hurkon át, marad