tagjaink
Bujdosó Alpár

 

ÉLETRAJZ

1935. december 18-án születtem Budapesten. Szüleim

7 évesen (decemberi születésűként vesztettem egy évet) a Damjanich-utcai Német Birodalmi Iskolába irattak be. A bombázások alatt apám Solymárra költöztetett, ahol egyosztályos falusi iskolában, ahol – sváb község lévén – németül „végeztem” a harmadik osztályt.

A háborúban „elvesztek” iskolai papírjaim (nem lett volna ajánlatos a Birodalmi Iskola bizonyítványával bárhová jelentkezni), és Kelenföldön fejeztem be az elemi iskolát. A gimnáziumot a II. Rákóczi Ferenc Érseki Katolikus gimnáziumban kezdtem 1946-ban.

A második osztály után 1948-ban a hetedik általánosba kerültem, ahol megszűnt a latin nyelv, de még oroszt sem tanultunk (nem volt még képesített tanár)...helyette gyorsírást. Akkoriban a 10-es volt a legjobb osztályzat, egy évre rá meg a hetes. Az első gimnáziumban (nem buktam!) 1950-ben végre az 5-ös, ahol már oroszt is tanultunk. Kitüntetéssel érettségiztem, de igazgatóm, Szávai Nándor, megakadályozta, hogy kémiát tanuljak. Leningrádba akart küldeni diplomata-iskolába. Apám eldöntötte a kérdést: „Janicsár pedig nem lesz belőled, fiam.”

Így – érettségimre való tekintettel – felvételi nélkül kerültem 1954-ben a soproni Erdőmérnöki Főiskolára. 1956 februárjában kizártak a DISZ-ből (ahol mindenki automatikusan tag volt), Októberben először tagja, majd három nap múlva elnöke lettem a MEFESZ  Intézőbizottságának. A Bizottság és a soproni Nemzeti Tanács megbízásából november 4-én Kéthly Anna kormánydelegációjának tagjaként New Yorkba utaztam az ENSZ-hez annak reményében, hogy elérhető lesz egy kéksisakos rendfenntartó egység küldése Magyarországra. Mikor ennek lehetetlensége bebizonyosodott, az akkor amerikai külügyminiszter, John F. Dulles kérésére bejártam az Egyeseült Államok egyetemeit a közvélemény tájékoztatására: előadásokat tartottam ’56-ról, interjukat adtam rádió- és televiziós állomásoknak. 1957. január végén visszatértem Bécsbe. Itt Jankó Bélával, az orvosi egyetem MEFESZ-elnökével, és Németi Edével, a Műegyetem Mefesz-Bizottságának tagjával megalakítottuk a Magyar Menekült Egyetemisták Szövetségét.

A Szövetség titkárságával Kölnbe költöztem, ahol – miután felmerült egy, az ázsiai országokba küldendő egyetemista delegáció ötlete –, részt vettem annak felállításában, az utazás előkészületeiben, és végül 1957. májusában Derecskey Károllyal, Kiss Lászlóval és Nagy Balázzsal elindultunk Pakisztánba (Bangla Desh), Indiába, Taiföldre, Burmába (Myan mar), Indonéziába, Japánba, Dél-Koreába, és visszafelé Ceylonba (Sri Lanka) majd Ibadanba. Európába, Párizsba a Szövetség első kongresszusára tértünk vissza. Az út naplójának szerkesztett változata 299 nap című könyvem témája (’56-os Intézet és Magyar Műhely Kiadó, 2003).

Visszatértem Bécsbe, 1960-ban megházasodtam. Feleségem Vizi Zsuzsanna, ’56-ban a Corvin-közi felkelő csoport parancsnokságán volt. 1961-ben a magyar menekült diákszövetség külügyi alelnökévé választottak. Genfbe költöztünk, a Szövetség (’58 óta UFHS) akkori székhelyére. 1963-ban visszatértünk Bécsbe. Lediplomáztam, mérnöki irodákban dolgoztam.

1964-től vagyok a párizsi Magyar Műhely munkatársa. 1975-től ’87-ig szerveztük feleségemmel a lap munkatársi találkozóit (Hadersdorf) saját pénzünkből (eleinte Megyik János segítségével). 1978-ban Kassák-díjas lettem, és ettől fogva Nagy Pállal és Papp Tiborral jegyzem a lapot felelős szerkesztőként, 1996-tól – miután a MM és a szerkesztőség Magyarországra költözött – „ős-szerkesztőként”.

1999 óta az Élet és Irodalom munkatársa is vagyok.

 

 

Költő, szerkesztő, Képzőművész

 

Budapest, 1935. december 18

 

 

 

 

abujdoso@inode.at              

 

 +431270 5830, 06 305899558

 

 

 

MI TÖRTÉNT KÖTCHÉN ÉS KIVEL ANUNCIÓN (CHE) GUEVARA HÁZAS¬SÁGKÖTÉSE (TELEKI CORNÉLIA PETRONELLA EMÍLIA JÚLIÁVAL) ÉS KALANDOS SZÖKÉSE UTÁN? HOVÁ SZÖKÖTT ERNŐKE?
ÉS VÉGÜL IS HOVÁ TEGYÜK A GABSOVITS-KISASSZONYOKAT?

Dolgozat, mely a kötchei alagútból azóta előkerült néhány érdekes dokumentum tartalmát és jelentését dolgozza fel

(A KÖTCHEI IRATOK folytatása)

Természetesen. .
Itt szakítottuk meg a történetet.
Colombina.
Még jó, hogy eszünkbe jutott, mert visszavezet eredeti problémánkhoz, a Gab¬sovits kisasszonyokhoz, azaz hogy

a kötchei alagúthoz. A Gabsovits kisasszonyokról is sokat hallottunk már, de még a nevüket se tudjuk. Éppen ideje, hogy

a megtalált levelek utalásai alapján megszellőztessük a titkot: egyikük a kacér Colombina volt, nővére pedig Izabella.

A tisztelt olvasó jól sejti: alighanem titkos előadásokon vettek részt a Kazay-kúriában, ahol – kíváncsi szemek elől gondosan eltakarva – nem szabadkőművesek, nem rózsakeresztesek, és még nem is összeesküvők, hanem a Commedia dell’Arte rajongói tartották rendszeres összejöveteleiket.
És miért ily’ titkosan?
Abban az időben ezen a tájon nem volt szokásos röhögni. Irígylésre méltó komolysággal folyt minden. Leginkább az irodalom. No meg a színpad. Az ekhós szekerek Shakespeare-t, Racine-t szállították az ámuló nézőknek, és honi szerzőnek nem jutott eszébe olyan igazán jó vastagot mondani, írni, leírni, mutatni, mímelni, mint ez az olasz komédiában napirenden volt. Honi koszorús költő még Shakespeare IV. Henrikének egyik színét is vonakodott lefordítani, nehogy már megbotránkozzék a Kisfaludy Társaság! (Lám, igyekszem én is válogatottan írni, nehogy elmarasztaljon a K.T. utód-intézménye☺.) Aztán meg ki látott olyat, hogy jóformán csak a szereplők adottak (netán valami nagyon laza cselekmény-keret), a többi mind a színpad és a nézők pillanatnyi közös szerzeménye, szórakozása, öröme. Valami egészen egyszeri, kivételes, nem az örökkévalóságnak szóló: talán éppen heppening, performansz! Ezért mégsem kellett volna elátkozni, kitiltani, a határon elkobozni!
Szóval nem illett. Jobb zárt ajtók, bécsukott zsalugáterek mögött művelni tiltott, de legalább is mélyen megvetett dolgot. Gondoljunk arra, hogy Colombina Izabellával kézenfogva ropta a csűrdöngölőt, vagy valamilyen duhaj, érzéki, csábos és szemérmetlen táncot. Két lány, két nő. Egyáltalán lehet-e még hölgyekről, kisasszonyokról szólni, ha nem a francia négyest, vagy akár az akkoriban divatos polonézt lépegetik-bókolják uracsokkal, ficsúrokkal, katonatisztekkel, bárócskákkal, jól megtermett bankárokkal, hanem hangoskodva, egymást dobálva, kiemelve, szoknyalobogtatva  lihegik a – no, kimondani sem merem – ...táncot. Táncát. Legalábbis erre következtetünk az íratok egyik vázlatos rajzából:
 
Holott – ha tényleg tisztességes lányok, azaz hogy kisasszonyok lettek volna, legalább ilyen tisztességesen kellene táncolniok is: 

Persze a Commedia dell’Arte nem csak táncból állt. Főleg nem abból. Játék volt, mindig ugyanazokkal a szereplőkkel – és majdnem mindig ugyanabban a jelmezben. Érdemes ebben az összefüggésben utalni az akkori női viseletre, melyben akár a császárné (mert igazában a férje volt a császár), akár a Gabsovits-kisasszonyok járhattak. Érdemes felfigyelni a tarka szoknyára, melyről mindenféle mende-monda terjengett már akkoriban, a büszke fejhordozásra, a napellenzős micisapkára (ami akár a különben kötelező maszkot is helyettesíthette), no meg a bokáig kivillanó csinos lábakra

Tehát leginkább játék volt. Nem szerencsejáték, nem is kártyajáték, de még amolyan „ki-mit-tud” sem. Hirtelen ötletek, ennek megfelelő színpadi rögtönzések, megszakítások, szövegbetoldások, melyekben a művelt vagy műveletlen nézőnek ugyanannyi szerep jutott, mint a művelt vagy műveletlen színésznek. Rendező? A csillagos ég. Szerző? Valaha, valamikor, az Óperenciás tengern túl, élt ugyan Strasbourgban valami Brant Sebestyén nevű úr, aki írt szatírákat is, ám ki tudta már ezt, ki hallotta volna a nevét, bár jónéhány verses szövege a Commediában is előfordult. De a szerző a néző és a színész volt. Jót röhögtek esténként, s nemcsak a szóvicceken, hanem a vaskos történéseken is...
Ernőke (komolyabb olvasók számára Ernesto) alighanem Commediában (is) sántikált Kötchén. Mindenesetre néhány talált szövegből egyértelműen erre lehet következtetni. Íme:
Alig észrevehetően világosodik. Forog a derengés. Egyre gyorsabban. Lövések zaja: torpedó, repülőgép, bomba robban, géppuska ropogás. Felbőgő motor, fékcsikorgás. Csilengel a csöngő. Felbődülő oroszlán.
(Csak nem a Sierra Maestra emlékei? Ám egyszerre:)
Ismeretlen zajok. Kivilágosodik.
A zaj: játékautomaták zaja. Minden gépnél játszanak. Távolról sikongás, hullámvasút kattogása.
Fényszaggató, gyors egymásutánban falra vetített képek. Pop-, rock-, repzene. Pantomim: a mozdulatoknak csupán szaggatott fázisai láthatók, ahogy a fényszaggató éppen megvilágítja. Disc-jockey hangja.
Szocialisták szervezkednek, mint Kernstok Károly Agitátor a gyár kantinjában című képén. Asztalnál ülő munkások, a háttérben tömeg. Lenin-arc szónokol, de csak hangtöredékek hallhatók, mint a fényszaggató képein is.
Forog tovább. Revü. A görlök magasra dobálják lábukat, szoknyájukat rázzák. Egy-egy asztalnál hangosan visítva cicáznak már a lányok. Jazz.
Egyre tovább. Asterix faluja. Obelix egész vaddisznót zabál, Trubadix részegen kornyikál, lantot penget. Néha-néha csontot, egész vaddisznócombot vágnak hozzá: Kuss!  Tábortűz.
(Igen-igen szabadon kezeli a dolgot Ernőke! De miért ne?)
Az egész világ forog. Arlecchino szembe fut a forgással, közben szaval, mint amikor Micimackó dúdolgat. Csak úgy mellékesen az éppen feléje forduló szín főalakjának, a hippinek, a Lenin-arcúnak, az egyik görlnek, Obelixnek a fenekébe rúg. Akit fenékberúgott, ráfordítja géppisztolyát, lő. Arlecchino elvágódik. Lassan feltápászkodik; folytatja mondókáját.
(Brávó: megjelent a Commedia egyik főalakja is: Arlecchino. Csörgősipkásan, tarka , virágos ingben, piros bugyogóban. Velencei? Páduai? Vagy firenzei?
De mutassuk be Arlecchino egyik valószínű képét is:

 )

   
 

Budapest 1053, Károlyi M. u.16. Levélcím: Budapest 1122,Városmajor u.15. Tel/Fax: (1)201-7560 Mobil: (20)358-0164 Mail: szepirok@t-online.hu Számla-szám: OTP 11706016-20790473 Elnök: Mészáros Sándor Alelnökök: Kéri Piroska, Szilágyi Zsófia Honlapszerkesztés: Keresztes Mária